1.fejezet

Florida, 2015. november 6

- Ugye ez csak valami rossz vicc. – adtam hangot a döbbenetemnek, miközben a repülőgép felé mutattam és arcommal a magas, barna hajú férfi felé pillantottam.

- Claire, úgy nézek ki, mint aki vicces kedvében van?! – jött a válasz rögtön a mondatomra, miközben fapofával rám nézett. Legjobb barátnőm, Grace mellettem kuncogott és már a gép irányába indult, de az én lábaim akkor sem mozdultak meg, mikor Martin is utána indult.

- Én biztos, hogy nem szállok fel erre a romhalmazra, amit tuti, hogy a roncstelepről hoztatok el, csakhogy engem bosszantsatok vele. – jelentettem ki, és keresztbe fontam a kezem a mellkasom előtt, evvel is biztosítva őket a tiltakozásomról.

- Csakhogy nincs más választásod – szólalt fel szigorúan a férfi, miközben engem utánzott a mutogatással. – mivelhogy ma estére Portlandbe kell lennetek. Tőlem autóval is odamehetsz, de mindketten tudjuk, úgy nem érsz oda időben, pedig ma estétől a ti feladatotok megvédeni őt, és ha az alatt, míg ti kényelmesen elvezetgettek odáig még valami baja is esik, a helyetekben biztos nem lennék, mikor erről jelentést kell majd tennetek. – fejezte be a tájékoztatást Martin és már indult is vissza a kocsihoz, mivel innentől már nem az ő dolga. Az ő feladata az volt, hogy kihozzon minket miután elvégeztük az itteni ügyünket, most meg felülhetünk erre az életveszélyes repülőgépre és még csak pontos információink sincsenek a célszemélyről.

- Csakhogy tud, ezért ki nem állhatlak téged. – kiáltottam a férfi után, akin fekete bőrkabát volt, farmerral és bakanccsal, s aki épp a szeme elé kapta a napszemüvegét.

- Dehogyis utálsz engem Claire. – válaszolt is vissza a férfi azzal a szédítő mosolyával, amivel mindig megajándékoz engem. Bár kollégák közt tabu bármiféle kapcsolat, néha eljátszottam a gondolattal, hogy felajánlok egy éjszakát, amit eltölthetnék együtt, de tudtam, nem merném megtenni főleg azok után nem, hogy majdnem 3 éve Sean ott hagyott engem másnap reggel az ágyban, egyedül. Egy világ omlott össze bennem akkor, bár Martin is elszenvedte a poklok poklát azzal, hogy elvették tőle a szeretett nőt, csakhogy nem ő volt az egyetlen. – fordult meg a gondolat a fejemben, miközben legjobb barátnőm távolodó alakjára pillantottam. Mindannyian megszenvedtük már a szerelem hátrányát, bár barátnőm azóta se talált magára. A repülőgépre néztem és magamban rögtön imádkozni kezdtem, hogy csak ezt éljem túl. Ezek után nem leszek rossz kislány, hogy jó útra térek, persze Isten is és én is tudtam, ez az életem, nem tudok nem az lenni, aki vagyok. Egy lemondó sóhaj tört fel a mellkasomból, majd a lábamnál heverő táskám a vállamra kaptam, s én is felhúztam a napszemüvegem. Annak ellenére, hogy november volt, a nap vakítóan fénylett a horizonton, én pedig lassú léptekkel elindultam a halálom felé. Ahogy egyre közelebb értem a szürke tákolmányhoz egyre jobban úrrá lett rajtam a pánik. Alapjáraton utálok repülni, de ettől egyenesen rettegek. Grace már elfoglalta a helyét mire én egyáltalán felvánszorogtam a gépre. Egy férfi sietett előre a pilótafülkéből és csukta be utánunk az ajtót. A repülőben két oldalt volt pár hely, ami már előre keménynek látszott, ablakai is csak nagyon kicsik voltak, aminek momentán pont örültem. A pilóta visszasietett a helyére, nekem pedig Grace segített, hogyan csatoljam be magam. Ez a gép egy romhalmaz, és ez be is bizonyosodott, amikor elindultunk. A felszállás rémesre sikeredett, mivelhogy úgy szorongattam az ülést és imádkoztam, mintha az életem múlna rajta, vagyis igazából az múlt rajta. Hatalmasakat zötykölődött a repülőgép és magamban csak még jobban megutáltam Martint.

- Engedd el magad és inkább lássuk, mit rejt a dosszié. – szólalt meg Grace velem szemben és kezét felém nyújtotta, hogy az anyagot oda tudjam adni neki. Lehajoltam a táskámhoz és kivettem a vékony aktát, végül barátnőm kezébe nyomtam, utána továbbra is az ülés kemény részébe kapaszkodtam, közben elmerültem a gondolataimban, amik visszaröpítettek a 3 évvel ezelőtti napra, pontosabban egy bizonyos karácsonyi éjszakára.

„A szerelem éjszakája volt, ami akkor történt, és hiába azok a bántó szavak, sose voltam képes elfelejteni őt, pedig azt kellett volna tennem. Továbblépni.” A papír, melyet akkor írt még mindig megvan, kicsire összehajtva és egy szívecske medál belsejében lapul, ami a nyakam díszítette. 3 éve már, de a szívemben továbbra is csak ő él, az a gyönyörű este, az a fájó reggel. Mielőtt elsírtam volna magam újra, beletúrtam barna, mellkasig érő hajzuhatagomba és eltereltem a figyelmem, amiben Grace is segített, hiszen visszanyomta a kezembe a korábban kapott infókat, hogy én is átfuthassam a tekintetemmel.

- Mielőtt kinyitnád, tud, hogy azért, mert ezt a személy is úgy hívják, nem jelent semmit, hiszen semmit nem tudunk róla. – kiabálta túl a rotor hangját barátnőm és végleg nekem adta a papírokat. Először értetlenül néztem rá, de mikor felnyitottam a kemény borítású papírt már tudtam, miről beszélt.

Célszemély: Sean Renard(királyi család,(Portlandi herceg), fattyú)

Hivatás: Rendőrkapitány(százados) – Olvastam fel halkan a szavakat, de egyedül csak a férfi nevére tudtam koncentrálni. Ott állt feketén – fehéren a név és nem tudtam eldönteni, ő az vagy sem.

- Nem, ez biztos nem ő. Ez a férfi nem lehet ő, ugye?! – tört ki belőlem ez a pár szó, ami suttogásnál nem volt hangosabb és Grace ez miatt nem is értett belőle semmit. Biztos több ezer Sean él a világon. Ez nem ő. – nyugtatgattam magam kisebb – nagyobb sikerekkel.

„Boldog Karácsonyt, Sean!” – rémlett fel rögtön a név, de biztosra vettem, hogy ez a két személy nem egy és ugyanaz. Minden kapott információt elolvastam róla, ami belefélt egy oldalba, ezután visszasüllyesztettem az aktát a táskába és már rég nem az miatt imádkoztam, hogy épségben leszálljak erről a fránya roncshalmazról, hanem, hogy akárki legyen az a férfi, csak ne ő, mert nem tudom, hogy mit fogok vele tenni, ha először megpillantom. Hiszen attól, hogy nem felejtettem őt el, s a papírdarabot is elraktam, nem jelenti azt, hogy szeretem azt a férfit. Az már anno elmúlt, immár régesrég a gyűlölet az egyedüli érzelmem, amit az irányában érzek. Lehunytam a szemem, hogy megnyugodjak, mert a tőrt, ami a kabátom alatt rejlett, lehet, hogy nem az ellenségre fogom használni, ha kiderül, hogy ő az, hanem a saját szívébe szúrom majd… 

- John…? – nyögtem erőtlenül a férfi nevét, miközben magam sem tudtam mit remélek. A hideg és mocskos padlón feküdtem, a saját véremben áztam és már semmiben sem hittem. A nyakláncom a padlóra hullt ezzel a csendes szobában hatalmas ricsajt verve, vagy csak én hallottam annak?! Már semmiben sem voltam biztos, csakhogy fázok és mindenem fáj. Sírni akartam, de már régen nem volt ehhez elég energiám. Kinyitottam a szemem, mert látni akartam, valamit, de leginkább valakit. – John… - tört fel belőlem egy sóhaj, de már ezzel is rengeteg fájdalom nyilallt a testembe. Muszáj, hogy életben legyen még, nem lehet halott…

- Claire… - jött az erőtlen hang a hátam mögül. Meg kell, forduljak. – támadt fel a gondolat. Meg akartam mozdulni, de úgy tűnt a testem nem engedelmeskedik nekem. Képtelen voltam bármiféle mozgásra, a gondolat is fájdalmas volt, de meg kellett próbálnom. A földön feküdve hirtelen lépések zaja hallatszódott be, én pedig felnyögtem. Nem akartam, hogy újra bántsanak, megsebezzenek, csak azt akartam, hogy végre békén hagyjanak. A lelkem épp megnyugodni készült, mivel a hangok elhaltak, amikor…

- Hozzátok mindkettőt. – törték meg a csendet az emberek, akik értünk jöttek és törtek a börtönünkbe. Az egyik férfi a hajamnál fogva próbált meg felállítani, persze a gyötrelmes üvöltésen kívül semmit nem ért el vele. A fájdalom elviselhetetlennek tűnt, mikor egy másik férfi csatlakozott a másik mellé, s mindketten a karomnál fogva vonszoltak ki a teremből a kivilágított folyosóra. A kínlódás csak folytatódott, miután beértünk az ismert kínzóhelyre, majd a földre vágtak. Minden porcikámat átjárta a kín és a szemem lassan könnycseppek lepték el. Johnt mellém dobták a földre és sajnálatos módon ő sem nézett ki jobban, de végre láthattuk egymást. A férfin nem volt semmi más egy boxeralsón kívül, ahogy rajtam is csak a fehér fehérnemű, amelyet már rég átjárt a kosz és a vér. Az első ütés váratlanul ért és rögtön a hasamat érte, mely már rohadtul fájt a korábbi csapásoktól. Az ereje olyan hatalmas volt, hogy begördültem a falhoz, mely hideg és mocskos volt. A hátamon lévő sebeket azonnal irritálni kezdte, de már nem érdekelt. A halált vártam, mely nem akart eljönni értem. Az első izzadság cseppek végigfolytak arcom mentén, ellepve a könnyáztatta szemem.

- Claire… - még hallottam, ahogy valaki távolról a nevem kiáltja, aztán…

- Ébredj fel, Claire. – rázogatta meg a felső testem Grace, amitől a szemeim kipattantak, a szívem hevesen vert és a szememből könnyek csorogtak. – Már vége, régesrég vége…

- Grace… - kezdtem volna bele, de nem tudtam mit mondjak neki. Hogy sajnálom, vagy, hogy nekem kellett volna ott maradni nem neki?! Reménytelen helyzetbe kerültem, amiért barátnőm annak idején meg is vádolt. Persze, tudtam, hogy a bánat beszélt belőle, de én megpróbáltam harcolni, viszont már akkoriban végig azt éreztem igaza van, ha engem okol. Megtöröltem könnyáztatta arcom és kipillantottam a repülő ablakából. A felhők felett repkedtünk és rájöttem nem érdekel, mi lesz velem. Már nem féltem a repüléstől, vagy attól, hogy meghalok. Lett volna rá elég lehetőségem ebben a 3 évben, persze nem egyszer hagytam már majdnem ott a fogam egy – egy bevetésnél, de ez egy ilyen szakma.

- Öltözz át, nemsokára megérkezünk. – jött a közömbös hang mögülem, de tudtam, hogy Grace sem erős. Ledönti őt is a kín, amit megpróbál eltitkolni előlem, persze hiába teszi ezt, hiszen tudom, hogy esténként sírva fekszik le az ágyba. A fájó gondolatokat elűztem a gondolataimból, épp eleget szenved a barátnőm anélkül is, hogy még rajtam is ezt lássa. Helyette felkaptam a táskám és a gép hátuljában lévő, apró mosdóba léptem. Átvettem a rövidnadrágot, hosszúra, a trikót pólóra és bőrkabátra, a sportcipőt bakancsra. Természetesen mindezek fekete színűek voltak. A napszemüveg a fejemen kapott helyett és miután sikerült a cuccokat visszaerőltetni a táskámba, visszaültem a helyemre. Épp időben ahhoz, hogy a leszálláshoz készüljünk. A landolás már jobban zajlott, mint a felszállás, de még így is félelmetes volt. A fiúk egy mező kellős közepén raktak le minket, ahol már várt ránk egy fekete BMW X5 – ös autó. A földet érést követően a földre vetettem magam és hálát adtam az égnek, hogy segített ezt is túlélni. Persze Grace ezen ismételten jót kacagott, de már rég nem azon az életvidám nevetésén, ahogy rég. Belül eltört neki valami, ez miatt pedig már régesrég nem a feladatok érdeklik, hanem, hogy bosszút állhasson a szerelméért, pont, mint Martin. A barátnőm a kocsi kulcsokat az én kezembe nyomta és mindketten a csomagokat a hátsó ülésre dobva szálltunk be. A repülő ebben a percben szállt vissza az égre és tűnt el a felhők közt. Beindítottam az autót és kihajtva a sárból a főútra kanyarodtam. Alig 5 km után ott virított a zöld tábla, melyen a „Portland” felirat volt olvasható.

- Megérkeztünk. – suttogtam a csendes autóban és körülbelül ennyi volt az utazásunk alatt megtett beszélgetésünk. A továbbiakban inkább rádiót hallgattunk, ahol bénábbnál – bénább számok szóltak, de jobb volt, mint síri csendben ülni. Hamarosan megérkeztünk, ahova a GPS vitt minket. Egy hotel előtt parkoltam le, ahonnan már rohant is felénk két fiatalabb srác, hogy kisegítsen minket. Erről az egészről persze, megint az a férfi jutott eszembe, az este… Rögtön meg is ráztam a fejem, hogy kitoljam a régen oly gyönyörűnek hitt emlékeket és a kocsi kulcsot a srácnak adva, hagytam, hogy leparkoljon a garázsba.

- Van egy óránk. – szólt végre hozzám barátnőm inkább csak kötelességből, mint más ok miatt. Tudomásul vettem, amit egy fejbólintással jeleztem is. Grace elhozta a portáról a kulcsokat, majd először ő menekült a fürdőszoba magányába. Amíg a barátnőm odabent van, addig felderítettem az apró helyiséget, amely nem állt másból, mint két ágyból és egy falra szerelt Tv-ből. A csomagom az egyik ágyra dobtam rá, s mivel nem volt rendesen becipzározva a táska, kikandikált belőle a karton lap csücske, melyről rögtön beugrott, amikor megkaptam.

„ – Claire, tudom, hogy rengeteg megbízást kaptál már tőlünk, de tudnod kell, hogy ez most más lesz. – szólalt fel a csendes és alig kivilágított szobában a főnököm. – Sokkal nehezebb feladat elé nézel, s tudnom kell, hogy készen állsz-e rá. Tudjuk mi történt a múltban és lehet, hogy ezúttal újra megismétlődik – hangzottak fel a szavak komoran, érzelemmentesen. – csakhogy nem biztos, hogy most is ki tudunk hozni onnan élve.

- Vállalom. – hallottam a saját hangom, melytől még magam is megijedtem, hiszen magabiztos voltam, pedig féltem, hogy a történelem megismétli önmagát.

- Remek. – vágta rá azonnal a férfi a választ és már is a kezembe nyomta az aktát. – Minden megtalálsz benne, amit tudnod kell. Holnap Martin kivisz titeket a repülőhöz és onnan csak magatokra számíthattok.

- Ki az a Portlandi herceg?! – tört fel belőlem a kérdés, de mikor megpillantottam főnököm arcát, már is tudtam, hogy nem kellett volna megszólalnom, hiszen első szabály, csak annyit tudunk, amennyit az akció megkíván tőlünk. Se többet, sem kevesebbet. – Megértettem és nem okozunk csalódást. – javítottam ki magam azonnal és megfordultam a zord szobában, hogy minél előbb kint lehessek. A szobaajtó becsukódott olyan halkan, mintha nem is járt volna odabent senki…"

- Mehetsz a fürdőszobába. – közölte az információkat Grace, de látta, hogy nem mozdulok, így a vállamra helyezte a kezét. Rá pillantottam, majd megint az aktára, végül felálltam és a fürdőbe indultam. A mosdóhoz léptem és félve ugyan, de a tükörbe néztem. Annak idején nem csak a barátnőmben halt meg egy darab, hanem bennem is, ezt pedig a tekintetem is tükrözte. Oldalra pillantva feltűnt a rengeteg zsebkendő a szemetesben, ettől pedig az én szemem is könnyek lepték el. „A te hibád. Neked kellett volna megvédened őt!” – rémlettek fel Grace szavai, melyeket a fejemhez vágott miután magamhoz tértem a kórházban. Megengedtem a csapot és a hideg vizet a tenyerembe csorgattam, majd az arcomba csaptam, hogy kizárjam a gondolatokat, a kínt és a bűntudatot. Röpke öt perc alatt elkészültem, ami még nálam is rekordidő volt. Felkötöttem a hajam, amikor észrevettem, hogy alig negyed óránk maradt arra, hogy a rendőrőrse autózzunk. Kiléptem a magányból és egy bátortalan mosollyal néztem barátnőmre. Ő viszonozta a mosolyt, bár nem olyan volt, mint rég.

- Mehetünk. – szólaltam meg, mire bólintott és már kint is voltunk a szobából. Feltettem a napszemüvegem a szemem elé és magabiztos léptekkel elindultam a lift irányába. A szerkezet hamar levitt minket a kocsikhoz, ahol egy fiatal srác épp egy másik autót vezetett a helyére. Kiszállt a járműből és kedvesen felénk mosolygott, mire mindketten visszamosolyogtunk, de ő végig engem fürkészett. A másodperc tört része alatt történt, hogy a fiatal srác átváltozott, méghozzá egy pórsertéssé. A fiúnak nagy fülei, turcsi, malacszerű orra, és ráncos bőre lett. A barna haja megmaradt eredeti formájában, a szaglása pedig jó, amit nyilván ki is használt, mikor elhaladt mellettünk. Az volt a szerencse, hogy a szemüveg megvédett attól, hogy lássa, ki vagyok, hiszen nem mondhatni, hogy ellenségek vagyunk, de a békesség érdekében nem keressük egymás társaságát. Végül mindketten beültünk a kocsiba és miután a sorompó felemelkedett előttünk, már ki is soroltam az autóval a hétfő esti forgalomba. A rendőrőrs nem volt messzebb, mint tíz percre, még így is, hogy sokan haladtak előttünk és sok piros lámpát kaptunk. Addig legalább körbenézhettem a kivilágított városban, ami meseszép volt. Majdnem olyan, mint Moszkvában, de csak majdnem. Alig találtam helyett a neves hely előtt, de végül mégis csak sikerült befurakodnom két rendőrautó közé. Lassan kiszálltunk, és valami láthatatlan erő húzott magával egyenesen a bejárat felé. Grace ment elől én pedig közben felderítettem a terepet, hogy még véletlenül se ütközzünk bonyodalmakba. Belépve az épületbe egy rendőr és a barátnőm társalogtak.

- Wu őrmester, ő itt a barátnőm Claire Hall. – mutatott be minket egymásnak Grace. – A biztos úr segít nekünk, odavezet minket a századoshoz.

- Jó estét. – köszöntünk egyszerre és fogtunk kezet, majd az ázsiai férfi megfordult és a halom karton dossziéval a hóna alatt sietett fel a lépcsőn. Mindketten csendben követtük őt, amíg egy folyosóra nem értünk. Ott valamilyen fura érzés kerített hatalmába, így már kevesébe akartam belépni az épületbe. A tágas irodában fel és le rohangáltak az egyenruhás férfiak, akik közt voltak fiatalok, idősek és egy – két jóképű is.

- Itt foglaljanak helyett, kérem, mindjárt szólok Renard századosnak. – vázolta a dolgokat Wu őrmester, majd a halom papírt az asztalára dobva lépett be egy másik irodába. Grace rögtön leült egy közeli székre én pedig a tömeget pásztáztam. Volt, aki keményen robotolt, mások jóízűen kacagtak és kávézgattak. A napszemüvegem végül feltettem a fejem tetejére, úgy, hogy közben ne szedjem szét a hajam és arra néztem, ahol korábban a rendőr eltűnt. Az irodaablakon bepillantva észrevettem egy magas, barna hajú férfit, amint éppen a laptopját figyeli. Amikor az őrmester megszólította a századost az felnézett onnan, s miután megköszönte a dolgokat, felém pillantott és a tekintetünk 3 év után újra találkozott.

„Tudom, hogy jelen pillanatban semmit nem értesz, de ha egyszer úgy hozza a sors, hogy újra egymásra találunk, mindent elmagyarázok neked.” – rémlettek fel hirtelen a szavai és rájöttem, hogy már nem érdekelnek az okok. Megérintettem a nyakláncot, melybe a korábban megírt búcsú üzenetét helyeztem mindeközben a szemkontaktust megtartva egyikünk se mozdult meg. A kék szemei újra rabul ejtettek, de ezúttal nem hagytam, hogy teljesen megbénítsanak. Gyorsan kapkodtam a levegőt, amire barátnőm is felfigyelt. Rögtön fel is állt és odalépet elém, a kezeit a karjaimra helyezve, hogy rá figyeljek.

- Claire?! – szólított meg, de képtelen voltam rá figyelni. A szavak, olyan messziről jöttek és nem tudtam megszólalni. Csak néztem Sean-t, ahogy elindult, de ahogy ő közeledett felém, úgy távolodtam én el tőle. Grace a homlokát ráncolta, de amikor Sean már alig pár lépésre volt tőlem, megfordult és már is tudta, mi okozza nálam a sokkot. – Ez ugye nem…?! – tört fel belőle a döbbent kérdés, amit nem hagytam befejezni.

- De, ő az. – suttogtam a szavakat. – Sean Renard százados – hangsúlyoztam ki a nevét gúnyosan, amitől nem tudta, merre tekintsen, de könnyel telt szemem rögtön elkerülte. – Az egyetlen olyan személy, akit a világon a legjobban gyűlölök. – tört ki belőlem a mondat, melyet nem lett volna szabad kimondanom, de jelen pillanatban semmi nem érdekelt. Előre mozdult, de megráztam a fejem és hátrálni kezdtem. – Már túl késő… - súgtam a fájdalmas szavakat és megfordultam, majd egy másik kijáraton sietős léptekkel elindultam, de amikor kifordultam jobbra az ajtónál egy másik ismerős férfiba ütköztem. – Nick Burkhardt?! – mondtam ki döbbenten a férfi nevét, aki rögtön felkapta a fejét, miközben az ajkára egy szexis mosoly húzódott.

- Claire… – suttogta Grace a nevem, de mikor hátrafordultam nem csak ő állt mögöttem. Sean ott állt talpig fekete öltönyben és kék csíkos nyakkendőben, ami kiemelte ragyogó kék szemeit, a kezeit eközben zsebre dugta és engem bámult. Két olyan férfi közt álltam, akik valaha fontosak voltak nekem, de igazából már semmit sem tudtam róluk. Az álmom, hogy egyszer viszont látom őt, hirtelen átcsapott a fojtogató valósággá, de reméltem, hogy ez csak egy újabb rossz vicc, mert az egyszerűnek induló feladat pillanatok alatt átváltozott a lehető legbonyolultabb küldetéssé.